Számomra sajnos kissé korán érkezett ez a VKP-téma, ugyanis jövő héten hivatalos vagyok egy koncertre, amelynek beszámolóját szerettem volna beleszőni ebbe a bejegyzésbe. Ha már így alakult, inkább tekintsük át a múltbéli kapcsolatomat a zene világával és beszéljünk egy kicsit a jelenlegi viszonyunkról is.

Viszonylag sokrétű a zenei ízlésem, a kemény rockon és a trágár rappen kívül szinte minden irányzatban rábukkanok számomra egy-egy kedves dalra, amit aztán éveken át szívesen hallgatok. Tinikoromban nyilván átestem a fiúbandák iránt érzett rajongáson, a magyar és külföldi DJ-k szeretete sem állt távol tőlem (még Royal Gigolos fellépésen is voltam, Benny Benassit és Master Blaster-t a mai napig képes vagyok jó hangulatban hallgatni), sőt, nekem kifejezetten ők jelentik azt a nosztalgikus érzést, ami mosolyt csal az arcomra.
Az öregedéssel együtt az ember ízlése is változik, nagyjából 2010-2014 között váltam Lady Gaga rajongóvá, minden áldott nap az ő dalait hallgattam, végül még egy bécsi koncertjére is eljutottam, ami hatalmas és meghatározó élmény volt. Még mindig nagyon szeretem őt, de mellette már mást is hallgatok.

Vezetés közben általában osztrák adókat hallgatok. Egyrészt így hangolom reggeli, kómás elmémet az idegen nyelven történő egész napos munkára, másrészt jó és változatos modern zenéket játszanak.
Itt szeretném megemlíteni Cro-t, aki a kedvenc német nyelvű előadóm, a legkedvesebb dalomat pedig linkelem nektek tőle:


A magyar zenei világgal teljesen más viszonyt ápolok. A "nem kedvelem őket" enyhe kifejezés, a Petőfi Rádióval ki lehetne kergetni a világból. A mai magyar zenékkel ugyanaz a problémám, mint a magyar filmekkel: annyira igyekeznek árnyaltan fogalmazni, hogy átesnek a ló túloldalára és egyszerűen egy elvont zagyvaság keveredik ki a történetből (ez főképp az underground zenekarokra igaz). Mindig is szerettem verset elemezni, de ezekben a szövegekben számomra nehéz értelmet találni (Hová lettek a Kovács Katik és a Máté Péterek?!). A másik véglet a tehetségkutatók által kitermelt popénekesek hada, akik ipari szinten gyártják a limonádét.

Most mondhatjátok, hogy nekem semmi sem jó. Szerencsére ez nem így van, ugyanis két éve sikerült felfedeznem a magyar kínálatban egy olyan együttest, akiket nem csak "elhallgatok", hanem mostanra már egyenesen imádok. Ők nem más, mint a pécsi Halott Pénz.


A kezdet kezdetén Halott Pénz még csak Marsalkó Dávidot jelentette, aki egyedül kezdett bele hip-hop karrierjébe. Őszintén szólva, korai lemezei tőlem egy kicsit távol állnak,  ezért nagyon örülök, hogy 2013-ban egy komplett zenekart épített maga köré és elmentek egy kicsit populárisabb irányba.
A "magas, vörös fiú" mostanra zseniális, egyedülálló, lírikus dalszövegeket ír, a legtöbbször nagyon mély mondanivalóval. Járai Márk szintén igazi indívidum, jellegzetes, rekedtes hangja fület gyönyörködtető. A hangszerelés szintén kiváló, elismerésem a további tagoknak is. "Szólj anyunak, hogy a városban vagyok" lemezük már szuper slágerekből áll, több díjat is nyertek, a naptáruk pedig tele van fellépésekkel, fesztiválokkal. Tavaly nyáron magam is részt vettem egy koncertjükön, azóta minden nap hallgatok tőlük valamit.



Épp néhány hete adták ki 4. nagylemezüket, amit természetesen már tűkön ülve vártam.  Az "Ülni, örülni, megőrülni" nem hogy nem okozott csalódást, véleményem szerint várakozáson felül teljesített. Igaz, hogy a dalok többségét már korábbról ismertük, de az eddig rejtett tartalmak is borzasztóan erősek, első hallásra is szerethetőek, fülbemászóak.

Miért ez a rajongás? A fiúk minden élethelyzetet feldolgoztak, amin csak átmehet az ember: boldogság, remény, szeretet, vágyódás, csalódás, felismerés, megnyugvás, elfogadás, elengedés, mindegy, milyen kedved van, a Halott Pénz repertoárjában mindig megtalálod a hangulatodhoz illő dalt, ami nem mellesleg igényes, értelmes, profi munka.