forrás: minalunk.hu

Évek óta terveztem már, hogy egyszer, ha a közelünkben lesz (legalábbis 100 km-en belül) előadása, elmegyek rá. Korábban sajnos mindig későn értesültem a lehetőségekről, 2017-ben viszont már résen voltam és amikor kikerült az eseménylista, tudtam, hogy vagy Győrben, vagy Veszprémben, de ott leszek - a héten pedig végre valóban eljutottam Vujity Tvrtko estjére.

Korombeliek, nálam talán egy kicsivel idősebbek bizonyára jól emlékeznek még  a Frei Dossziéra, amely többek között érdekes tájakat, messzi országokat mutatott be. Megszűnése után a Napló, jobban mondva egy fiatal, baseball sapkás riporter és kis csapata vitte tovább ezt a fonalat, majd bővítette ki hihetetlen emberi sorsokkal és tanulságos történetekkel a világ minden szegletéről, behozva a magyar otthonokba - még ha csak képernyőn keresztül is -  olyan információkat és olyan élményeket, melyekben másképp talán sosem lett volna részünk. A családok éveken keresztül ott ültek együtt a TV előtt vasárnap esténként és várták az aktuális adást, középiskolásként magam is sokszor részese voltam ennek a programnak.

Felnőtt fejjel még inkább értékelem a Napló munkásságát, hiszen mielőtt ennyire elterjedt volna az internethasználat, nem értesültünk pár perc alatt arról, mi zajlik a világ másik végén, nagyon sok érdekességet ebből a műsorból tudtunk csak meg. Valószínűleg ez a tény is felelős a magazin megszűnésért, hát igen, ilyenkor mondja azt ember, hogy talán mégiscsak van valami abban, hogy régen minden jobb volt...

Tvrtko azonban szerencsére nem tűnt el, sőt, nagyon is tevékeny maradt. Mostanra már 15 könyvet írt, melyek jórészt a világjárása alatt szerzett ismereteket és gyakorlatilag a leforgatott riportjait mutatják be. A mi kapcsolatunk emlékeim szerint 2010 környékén indult, amikor még javában működtek Alexandra könyvesboltok és én rendszeres vásárlójuk is voltam. Így esett, hogy a szokásos karácsony előtti nagybevásárláskor, melynek szerves részét képezte a könyvesboltok bejárása, megláttam az akciós állványon a nagy piros Pokoli történeteket, amelyet aztán a bemutató alapján érdekesnek találtam és hazavittem magammal.

forrás: moly.hu

Máig ez a kötetet a kedvencem, mert bár azóta sok könyvet olvastam tőle, ez volt számomra  a legérdekesebbb és ez gyakorolta rám a legnagyobb hatást.

A személyes kedvenc fejezetem a Romániában megbúvó, ma is működő lepratelepet és lakóit mutatja be - nem mintha valami morbid érdeklődésem lenne a téma iránt, egyszerűen csak elképesztő, hogy ez a szörnyű betegség, amelynek rég el kellett volna tűnnie az öreg kontinensről, nem csak hogy nagyon is jelen van, hanem nem is olyan messze, igazából a szomszédunkban tevékenykedik.

De nagyon érdekes még a csernobili rész, vagy a vízzel elárasztott kis erdélyi falu története és még sorolhatnám, a lényeg, hogy bőven akad megdöbbentő információ  a riporter úr könyveiben.

De hogy magáról az eseményről is szót ejtsek végre:  a két órás program az év motivációs előadásaként volt beharangozva, én pedig egy picit féltem, hogy talán nem azt kapom, amire számítok, mi van, ha nem látok/hallok semmit az utazásairól, mi van, ha Tvrtko is felcsapott életmódtanácsadónak, az bizony nem volna túl jó...Nos, tényleg nem teljesen azt kaptam, amit vártam, még sincs egy csepp hiányérzetem sem.

Az előadás alapjául szolgáló könyvvel

Mert hallottunk a délszláv háborúról, ahol maga is jelen volt, hallottunk az észak-koreai diktatúráról, mely európai szemmel egyszerűen nevetséges, mégis működik, az utolsó magyar hadifogoly hazatéréséről és lehetetlennek tűnő, mégis beteljesített álmokról.

Tvrtko célja ugyanis az volt, hogy megélt élményei és az általa megismert különleges emberek sorsán keresztül mutassa meg a világ egyik legpesszimistább népének, hogy bizony nem kellene ezt a címet birtokolnunk, ugyanis van annál sokkal rosszabb is, hogy gonoszkodik a szomszéd, vagy hogy már megint nem hozta ki a csomagunkat  a postás. A tiszta ivóvíz, az új ruha, az áram és egyéb, számunkra alapvetőnek tűnő dolgok ugyanis a világ számos országában elérhetetlen luxusnak számítanak. Természetesen nem kell minden reggel hálát adni az égnek, hogy megvan minden végtagunk, de érdemes elgondolkozni azon, hogy a legszomorúbb népek listáján közvetlenül Haiti  mellett helyezkedünk el, ahol mondjuk folyamatosan földrengések és árvizek pusztítanak.

Hallottunk egy szomáliai magyar lányról, aki 18 évesen már a negyedik felesége volt egy öregembernek, de végül sikerült megmenekülnie. Nick Vujcicról, aki végtagok nélkül született, mára viszont millióknak ad reményt bátorító beszédeivel és páratlanul pozitív életfelfogásával. Weisz Fanniról, aki mielőtt szépségkirálynővé és influencerré vált, csak egy bántalmazott, siket kislány volt, akivel elhitették, hogy nincsenek értékei. Dr. Axmann Ágnesről, aki a leprás betegek gyógyítására tette fel az életét. Az amerikai tornászlányról, aki  szanaszét szakadt bokaszalagokkal is aranyérmet szerzett csapatának az atlantai olimpián.

És igen, mindezek hallatán elgondolkoztam, hogy én, aki nem vagyok halmozottan hátrányos helyzetű, aki egészséges vagyok, aki járhattam iskolába, mért ne lennék képes elérni a céljaimat az életben. Hiszen még csak nem is hírnévre, vagy hatalmas vagyonra vágyom: egyszerűen csak szeretnék egy kiegyensúlyozott családi életet élni a saját házamban, illetve egyszer az életben szeretnék eljutni Rómába. Ugye, hogy egyszerre már nem is tűnik ez olyan nagy dolognak?

Egyszóval, felemelő volt. Sokat nevettem, majd mélyen elgondolkodtam. Elképedtem, elborzadtam, meghatódtam. Két órán keresztül egy érzelmi hullámvasúton ültem, amiről az este végén sem akartam leszállni. 

Szerintem minden elmondok azzal, hogy az egész, kb. 250 fős terem egy emberként, percekig állva tapsolta az előadót.

Viszont egy történet sem lett volna olyan hatással ránk, ha nem a megfelelő ember meséli el. Tvrtkóból árad a profizmus: gyors észjárású, összeszedett, szellemes, közvetlen ember, aki rendkívül választékosan és nagyon gördülékenyen vezette az előadást. Sokszor azon méláztam, hogy rendben, hogy bizonyára már százszor mondta el ugyanezt, mégis hihetetlen, hogy hajszálpontosan, gondolkodás nélkül idéz fel neveket, dátumokat, helyszíneket, mintha csak tegnap történt volna vele minden.

A teltházas veszprémi est. A kép bal felső sarkában még pont látszódunk mi is, a párom fekete-fehér csíkos pulóverben, én aranylóan csillogó ruhában.

Sok támadás éri, hogy világjáróként  a családja is vele utazik, így a gyerekei is rengeteg csodás helyre eljutottak már. Szerintem viszont  a nagy lehetőségek ellenére is ember maradt: a fiai láttak ugyan meseszép tengerpartokat, de jártak afrikai árvaházakban is, játszottak rongylabdával és bizony szembesültek a világ nyomorúságos oldalával. Emellett pedig folyamatosan megemlíti, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy a  Napló nélkül sosem sikerült volna ilyen utat bejárnia, a legmélyebb tisztelettel és szeretettel beszél kollégáiról, csapatáról és az általa megismert emberekről.

Az est végén dedikálásra is sor került, illetve válthattunk vele pár szót. Szerencsére nem volt hatalmas sor, így gazdagabb lettem egy közös fotóval és egy kedves, névre szóló üzenettel a legújabb könyve első oldalára írva (Kinga, meg tudod csinálni! 💙). Barátságos és mosolygós volt, mindenkinek külön megköszönte a részvételt és sok sikert kívánt az álmai beteljesítéséhez. Ma már ritka, hogy egy híres ember ilyen normális legyen azokkal, akikből lényegében él, a legtöbb előadó rohan le  a színpadról és már száll is be a kocsiba, minél előbb siet el a rajongóktól.

Örülök, hogy hazajött külföldről és elkezdte az országjáró "turnéját". Örülök, hogy megajándékoztam magunkat a jegyekkel és a rossz, havas útviszonyok ellenére is elutaztunk Veszprémbe. Örülök, hogy feltöltődve, sok értékes gondolattal jöttem haza. Már csak azt remélem, hogy lesz még lehetőségem meghallgatni őt  a jövőben is.