Az aktuális VKP témánk a példaképek fontosságát, életünkben betöltött szerepkörét boncolgatja.
Számomra ez egy nagyon érdekes, elgondolkodtató témakör, amely sok emléket felidézett. Nagyon fontos, hogy pozitív példaképek álljanak előttünk és mellettünk, mert a látott  értékek, cselekedetek meghatározhatják az életünket.


Visszaemlékezve a gyerekkoromra, egyértelműen két nagy példakép állt előttem: anya és apa. 

Anya volt a megtestesült, feltétlen szeretet és gondoskodás, a legnagyobb problémamegoldó, aki előtt nem létezett legyőzhetetlen akadály. A nap 24 órájában rendelkezésre állt és bármikor fordulhattam hozzá a gondjaimmal, kéréseimmel. Akkor azt gondoltam, nem létezik nála erősebb nő. Aztán, amikor elvesztette az édesapját, én pedig már egy kicsit nagyobb voltam, rájöttem, hogy ő is csak ember, őt is megtörik az élet nagy csapásai. Ettől nem lett kisebb a szememben, sőt, egy újabb példamutatást kaptam arról, miként is kell kezelni egy ilyen borzalmas helyzetet és az utána következő nehéz időszakot, anélkül, hogy feladnánk.

Apa egy teljesen más szinten állt előttem, mint példakép. Vele mindig is távolságtartóbb viszonyunk volt, ez ma sincs másként. Belőle leginkább csak a sok munkát láttam, hogy a házunk épüljön-szépüljön, egy jobb életünk legyen, a családunk előrébb jusson az életben. Mindig is a maga ura akart lenni, a semmiből teremtette meg a vállalkozását, ahogy egyébként anya is. Számomra ő az önállóságot, a függetlenséget, és a kemény munka iránti alázatot képviseli.

Később persze rájöttem, hogy a bátyámtól is sokat tanulhatok,  érdemes odafigyelni arra, ő hogyan alakítja a dolgait, az életét. Hiába áll előttem a jó példa, úgy tűnik, Fortuna, vagy talán a személyiségem mégsem engedi, hogy hasonló eredményeket érjek el. Velem ellentétben ő egy igazi szerencsecsomag: diplomás - én még mindig küzdök azért a nyamvadt papírért. Már 20 évesen is a feleségét kereste, mostanra házas - én is kész lennék a családalapításra, de távolabb nem is lehetnék most ettől. Amibe csak belekezd, mindent sikerre visz, és be is érik a munkája gyümölcse - én hiába érek el folyamatosan eredményeket, mégsem ennyire jelentősek, nem akkora volumenűek, hogy igazán profitálhatnék belőlük, nem érzem, hogy haladnék bárhová is. Hogy ez frusztrál-e? Olykor, igen. Hogy emiatt irigy vagyok-e? A legkevésbé sem. Hogy ez letöri-e a kedvemet? Egyáltalán nem.


És hogy miért nem szegi kedvemet ez a megrekedt lét? Lehetséges, hogy felnőtt fejjel már sok mindent másképp látok, ahogy ők, másképp is cselekszem, nem mindenben értek velük egyet, de a fent említett három embertől egy dolgot biztosan megtanultam: soha, de soha nem szabad feladni. Semmit. Főleg nem azt, amibe már belefogtál. Akármennyire is nehéz, végig kell csinálni. Mert az életben semmit sem adnak ingyen. Mindenért meg kell küzdeni, a legapróbb eredményért is. Ha én nem ezt látom a családomtól, már rég feladtam volna a próbálkozást.
De nekik köszönhetően, sohasem fogom.