Nagyszüleim emlékére

Szerte a világon milliók rajonganak egy filmért, amelyben a pimaszul jóképű Gerard Buttler egy fiatalon, rákban elhunyt férjet alakít, aki a túlvilágról segít feldolgozni felesége gyászát. A P.S. I love you sztoriját mindenki ismeri: tíz hónapon át segítő levelek érkeznek különböző meglepetésekkel és feladatokkal a fiatal özvegyhez, akivel keresztülutazunk a mérhetetlen fájdalom, a legnagyobb veszteség okozta hiány és a soha el nem múló szeretet hullámvölgyén. Gerry tudta, hogy élete szerelme nem bírná ki egyedül, ezért karon fogja és további közös emlékekkel, élményekkel ajándékozza meg, felkészítve őt egy új élet kezdetére. A film pedig Gerry utolsó levelével zárul, amelyben örökre elbúcsúzik és az újrakezdésre buzdítja Hollyt. De mi történt ezután? Hogy alakult Holly élete? Valóban sikerült továbblépnie? Fel lehet valaha dolgozni, ha elveszíted életed szerelmét?

A regény 7 évvel Gerry halála és 6 évvel az utolsó tőle kapott levél után játszódik. Holly céltalan élete végre egyenesbe jött: stabil munkahelye van, komoly barátja, akivel épp az összeköltözést tervezik és már nem forog minden gondolata kizárólag elhunyt férje körül. Mígnem felkeresi őt egy bizonyos Utóirat: Szeretlek Klub, amelynek tagjai haldokló betegek, akik szeretnének valamilyen különleges emléket szeretteikre hagyni, megkönnyítve ezzel gyászukat. Hollynak döntenie kell: cserben hagyja ezeket a személyeket, fenntartva ezzel nehezen felépített és törékeny lelki békéjét, vagy beleveti magát egy mélyen emberi küldetésbe, vállalva ezzel a kockázatot, hogy ismét előtörnek és a mélybe rántják fájdalmas emlékei.

Végül lelkiismerete az utóbbira ösztönzi: Holly elkötelezi magát a segítségnyújtás mellett, amelynek következtében előbukkannak és kísértik őt a keserédes emlékképek, az új kapcsolata megsínyli a gyötrődését és Gerry újból érezteti jelenlétét. Mindeközben viszont csodálatos és megrendítő élettörténetekkel, kapcsolatokkal ismerkedik meg, amelyek  új távlatokat nyitnak meg előtte, új barátokkal ajándékozzák meg és egy egészen sajátos küldetéstudattal ruházzák fel. Ami korábban a teljes összeomlást sejtette, az végül egy egészen új élet lehetőségét vázolja fel.

Holly gondolatban újraéli a levelek érkezését, újból átgondolja jelentőségüket és rávilágít, mennyire más embernek voltak címezve, fiatal énje  mennyit változott az évek során. De vajon Gerry is változott volna vele együtt? Egyáltalán szeretné a jelenlegi Hollyt? Vajon kiváltságosak voltak, hogy legalább jutott nekik néhány év a lelki társuk mellett, míg mások egy életen át keresik a másik felüket? Csak az a biztos, hogy odaát majd találkoznak, mert úgy igazán csak egyetlen embert lehet szeretni...

A léleksimogató, jelenben játszódó események ellenére számomra mégis azok a részek a legkedvesebbek, amelyben Holly visszaemlékszik a Gerryvel töltött közös időre, hiszen mégis csak róluk, az ő szerelmükről szól ez a történet. Gerry legeslegutolsó levelénél pedig nem szégyellem bevallani, potyogtak a könnyeim...

Ez a könyv szívmelengetően járja körbe a halál és a gyász témakörét, Ahern mestere a gyönyörű hasonlatoknak,   szívesen vennék kézbe tőle egy idézetes könyvet a legrosszabb napjaimon. 

Bár a tanulság egyetemes, sajnos már rég tudom: a gyász sohasem múlik el, igazából csak megtanulunk együtt élni vele. Idővel könnyebb lesz és éljük tovább az életünket, de a veszteség mindig elkísér, akár az ünnepeken, akár a hétköznapokon. Az Utóirat: még most is szeretlek! egyik nagy igazsága, hogy ne féljünk attól, hogy szeretteink valaha is elfelejtenek bennünket, mert sohasem fognak, de nem szabad rájuk erőltetnünk egy megfestett képet, hagynunk kell, hogy úgy emlékezzenek ránk, ahogy ők szeretnének, saját lelki szemeiken keresztül, igaz szeretettel.

Köszönöm az Athenaeum kiadónak, hogy megmelengette a szívem ezzel  a regénnyel!